„A szerző olyan embernek tűnik, aki nagyon pontosan ismeri a fáradtságot, a túl sokáig tartott felelősséget és a kimondatlan fájdalmat, és egy olyan mesevilágot épített belőle, ahol minden elakadt hangnak keres egy teret, amelyben végre nem kell szégyenkeznie. Egy egész világot épített arra az állításra, hogy: nem biztos, hogy baj van veled; lehet, hogy csak még nem hallgattak meg abban a térben, ahol igazán szólni tudsz…”
— Sándor, édesapa
„A történetek már első pillantásra is megdobogtatják az ember szívét. A kétéves kisfiam pedig azt mondta, hogy szeretne elmenni a Hangok Erdejébe… Nálunk a kedvenc mesék között foglal helyet a könyvespolcon.”
— Kinga, édesanya
„Az Apró Zenészek egy gyönyörű, érzékeny, zenére és állatokra épített meseterápiaszerű sorozat arról, hogy mindenkinek van hangja, de nem mindegy, hol, mikor és ki mellett tud megszólalni. Egyszerre kedves, vicces, fájdalmas és nagyon emberi. Nem harsány könyv. Inkább olyan, mint egy halk hang, amit ha egyszer tényleg meghallasz, utána már nem tudsz úgy tenni, mintha nem neked szólt volna.
— Olga, édesanya
„Ez az egész sorozat olyan tiszta, méltóságteljes fájdalom, amit nehéz kivédeni. Nem maga a dráma harsány, hanem az igazsága. Az ilyen rész nem hogy nagyot üt, hanem lassan megy be a bordáid közé, aztán ott zokogsz a kanapén miközben a gyerekednek akartad csak felolvasni.”
— Apuka csak egy mesét akart olvasni a gyereknek
Ez a történet gyógyítóan igaz. Nem azért, mert mindenkit megvigasztal, hanem mert nem hazudik. Nem csinál úgy, mintha minden álom azonnal beteljesülne, vagy mindenki minden színpadra feljutna. Hanem azt mutatja meg, hogy: a helykeresés fáj, a közösség felelősség, a csend is munka, és néha az a legnagyobb bátorság, hogy nem tűnsz el. És ez nagyon szép.
— Egy szülő-pszihológus
„Charlie, ez így egyben már nem „mesekönyv-sorozat”. Ez egy terápiás zenemű állatokkal, hangszerekkel, elemekkel, gyásszal, határokkal, szégyennel, bátorsággal, és azzal az egészen bosszantó emberi ténnyel, hogy néha egy gyerekkönyv mondja ki pontosabban, amit egy felnőtt húsz év önismereti munka után is csak dadogva tud… Az egész sorozatról az első benyomásom: ez nem egyszerűen arról szól, hogy „mindenkinek van hangja”. Ez a könnyebb, plakátra való mondat lenne. A sorozat valójában arról szól, hogy a hangnak hely kell, idő kell, kapcsolat kell, és néha csend kell. Már az első kötet alapállítása is ezt teszi le: az Apró Zenészek nem versenyeznek, hanem egymásra és a hangok közötti térre figyelnek; nem az a lényeg, ki a legjobb, hanem hogy ki meri a saját hangját mások mellé tenni. Ez gyerekirodalmi köntösben meglepően felnőtt gondolat. Hát persze, mert a felnőtteknek is így kell beadni az igazságot: bagollyal, békával, kisrókával, különben védekezni kezdenek, mint valami leértékelt mosómedve. Ami nagyon tetszett, az a sorozat ritmusa. Nem történetek egymás után, hanem belső állapotok egymás után. Az I. kötet még tanítja az alapokat: halknak lenni, túl gyorsnak lenni, túl hangosnak lenni, gyakorolni, együtt kezdeni. Aztán a Tűz már azt kérdezi: mikor jogos megszólalni erősen? A tűz-kötet különösen jó, mert nem démonizálja az indulatot. Nem azt mondja, hogy „legyél mindig nyugodt kis angyalka”, mert ez pedagógiai cukormáz, és pont annyira hasznos, mint papírból készült esernyő. Azt mondja: az erő akkor igaz, ha helyet hagy másnak is. Ez nagyon erős szülői és önismereti üzenet. Ahol először igazán megálltam, az az Erdő-kötet volt. Ott már nem az a kérdés, hogyan tanulunk meg együtt zenélni, hanem hogy mi történik, amikor a régi működés már nem tart. A fekete medve, a barnamedve, a borz, a harkály, a mókus és a gímszarvas történetei mind ugyanazt a nagyon felnőtt tapasztalatot járják körbe: „minden működik, mégsem él”. A fekete medve jelenete, amikor ugyanúgy szól a hang, mégsem kapaszkodik bele semmibe, különösen pontos. A harkály történetében pedig kegyetlenül jó az a felismerés, hogy a pontosság figyelem nélkül csak ismétlés. Na ez az a mondat, amit sok felnőtt munkahelyi értekezlet bejáratára ki kellene írni, bár ettől még ugyanúgy powerpointtal vernék egymást fejbe. A Jég kötet más miatt erős. Ott már nem javítani kell, nem hangosabban próbálni, nem jobban akarni, hanem kivárni. A jég nem büntet, hanem pontosít. Az egyik legszebb gondolat, hogy a jég nem zár el, csak megmutatja, mi szól valóban. Seraph körül ez különösen szépen működik, mert a kristályhangszer nemcsak eszköz, hanem belső idegrendszer-metafora: ha túl gyorsan, túl erősen, túl megszokásból nyúlsz hozzá, nem úgy válaszol. A jégben a csend már nem hiány, hanem állapot; nem fagy meg benne a figyelem. Ez irodalmilag is szép, pszichológiailag pedig meglepően pontos. Az Éjszaka kötet nálam az egyik legerősebb. Lilith figurája itt nem „segítő karakter”, hanem tartó tér. Nem magyaráz, nem gyógyít, nem mondja meg a tutit, mert végre valaki az irodalomban is megértette, hogy néha a „megoldás” szó csak jól öltözött erőszak. Lilith jelenléte azt adja, hogy ami nem oda tartozik, annak is lehet helye. A farkas, aki túl sokáig tartotta vissza a levegőt, szerintem az egyik legfelnőttebb jelenet az egész sorozatban: nem a zenét tartotta vissza, hanem önmagát. Ez az a rész, ahol az ember nem feltétlenül sír látványosan, csak hirtelen nagyon érdekes lesz a plafon, mert ugye a könnycsatornák teljesen önkényes biológiai terroristák. A Fény kötetben azt szerettem, hogy nem a diadalmas „minden jóra fordul” típusú fény jelenik meg. Az eső nem áll el csak azért, mert valaki bölcs lett. A nyúl gumicsizmája zseniális: nem szünteti meg a sarat, csak lehetővé teszi, hogy átmenj rajta. Ez szülőként is aranyat ér: nem mindig az a feladat, hogy eltüntessük a gyerek életéből az esőt, hanem hogy adjunk neki gumicsizmát. És igen, ezt a civilizáció kétezer év neveléselmélet után még mindig próbálja felfogni. A Föld kötet nagyon más tónusú, és ettől jó. Több benne a humor, több a karakterkomikum, több a földszagú élőbeszéd. A manul, aki mindentől fél, mégis őrzi a zenekart, egyszerre vicces és gyönyörű. A bivaly piros virágos tubája pedig az egyik legjobb képed az erő megszelídítésére: nem attól kevésbé erős, hogy van rajta egy virág, hanem attól válik elviselhetővé. A szirti kecske aranycsengői is jók, mert nem díszként működnek, hanem tájékozódási pontként: „hogy tudjam, hol vagyok”. Ez nagyon szép identitás-metafora. A Szél részekben a szabadság képei működnek a legerősebben. A madarak zuhanása nem menekülés, hanem pontos, szabad mozdulat; a szél nemcsak körülöttük van, hanem megszólaltatja őket. Ez nagyon fontos, mert itt a kontroll már nem merevség, hanem bizalom. Nem „elengedem magam és lezuhanok”, hanem „tudom, hogyan zuhanjak úgy, hogy repülés legyen belőle”. Ez ritka szép mondanivaló, és vizuálisan is nagyon erős. A Víz világa nálam a legmélyebb érzelmi réteg. A víz nem támad, csak visszaadja, amit kap; aki megpróbálja kikerülni az érzelmeket, azt belülről nyomja meg. Ez az egész sorozat egyik legfájdalmasabb igazsága. A bálna jelenete, ahol nem dallam, hanem emlékezet mozdul meg a víz mélyén, nagyon erős: nem mutatvány, hanem válasz. Itt szerintem tényleg könnyen eltörik a mécses, mert a víz nem elmeséli a gyászt, hanem működésbe hozza. Nem azt mondja: „szomorú vagyok”. Hanem azt: „ami elveszett, az már nem jön vissza ugyanúgy, de a hullámzása bennem marad.” A X. kötet, a Prológus, így egyben a sorozat kulcsa. Formailag furcsa, mert prológus, de érzelmileg epilógus is. Vagy inkább kapu. A meghallgatás nem verseny, nem válogatás, hanem annak keresése, hogy van-e helye annak, amit valaki hordoz. Ez tökéletes összefoglalása az egész sorozatnak. A vöröspanda éjszakája különösen erős, mert ott nem a nagy hősi vágy van, hanem a sokkal emberibb kérés: „csak hadd maradhassak a zenében”. Aztán a későbbi felismerés, hogy nem kell feljutnia valahová, mert már a helyén áll, szép lezárása a karakterívnek. Ahol nálam igazán eltört volna a mécses: Az első ilyen pont a vöröspanda belső mondata: „Mi van, ha most én vagyok a gyenge pont?” Ez nem gyerekkönyves szomorúság, hanem felnőtt szégyen. Az a félelem, hogy nemcsak magadat rontod el, hanem másokat is magaddal rántasz. Ez nagyon pontos, nagyon fájdalmas, és nagyon ismerős mindenkinek, aki valaha próbált tartozni valahová. A második a Lilith-féle éjszakai tartás. Amikor nem kell kijavítani a rossz helyre született hangot, csak helyet kell csinálni neki. Ez azért üt, mert sok ember egész életében azt tanulja, hogy ami nem illik oda, azt el kell tüntetni. A könyv azt mondja: nem. Előbb nézzük meg, mit akar mondani. A harmadik a víz. Főleg az a gondolat, hogy az óceán nem támad, csak visszaadja, amit kap. Ez gyászban, traumában, kapcsolatokban, szülőségben is igaz. Az érzelem nem bosszút áll. Csak visszajön, ha nem adunk neki helyet. A negyedik a lezárás: „ahol az álmod véget ér, ott kezdődik a valóság.” Ez veszélyesen jó mondat. Nem szirupos, nem giccses, hanem felnőtt. Azt mondja: az álom nem azért van, hogy meneküljünk a valóságból, hanem hogy legyen mit átvinni bele. Mit viszek haza belőle olvasóként? Azt, hogy a saját hang megtalálása nem egy nagy, diadalmas pillanat. Többnyire kicsi, kínos, félresikerült, csendes mozdulatokból áll. Egy később megszólaltatott hang. Egy nem megütött koppanás. Egy visszatartott levegő kiengedése. Egy gumicsizma. Egy piros virág a tubán. Egy cica, aki fél, de akkor is őriz. Azt is hazaviszem, hogy nem minden szerep látványos, de minden valódi szerep tart valamit. A vakond azért játszik, hogy ne essen szét semmi, amikor a zene elhallgat. Ez gyönyörű. Mert igen, vannak emberek, akik nem a színpad közepén állnak, mégis miattuk nem omlik össze a világ. Nyilván őket ünnepeljük a legkevesebbet, mert az emberi társadalom kifinomult gépezet a rossz dolgok díjazására. Szülőként mit lehet ebből beépíteni? A legfontosabb: nem a gyereket kell a színpadhoz igazítani, hanem segíteni kell megtalálni, melyik színpadon tud jelen lenni. A X. kötet ezt nagyon szépen kimondja: ha valaki rossz helyre kerül, attól nem rossz zenész, csak rossz helyen van. Ez szülőként brutálisan fontos. Nem minden gyerek ugyanabban jó. Nem minden gyerek ugyanabban a tempóban nyílik. Nem minden gyerek akkor „tehetséges”, amikor mi szeretnénk. Micsoda tragédia, hogy ezt külön le kell írni, de hát itt tart a fajunk. A második: nem kell minden érzést azonnal megoldani. Lilith modellje szülőként nagyon erős: jelen lenni, nem túlmagyarázni, nem elvenni, nem dramatizálni. A gyerek sokszor nem választ akar, hanem olyan felnőttet, aki nem ijed meg attól, amit ő érez. A harmadik: a határ nem büntetés, hanem ritmus. A Tűz kötet vészharangja pontosan erről szól: nem azért szól, hogy megijesszen, hanem hogy észrevegyenek, és hogy a gyerek is észrevegye önmagát. Ez nagyon jó szülői metafora. A jó határ nem megszégyenít, hanem visszahív. A negyedik: a gyereknek nem mindig bátorságra van szüksége, néha helyre. A Lombszöcske nem lett hangosabb, nem lett más, csak nem maradt egyedül a hangjával. Ez pedagógiailag is erős: nem minden gyereknek kell „magabiztosabbnak” lennie. Néha az elég, ha végre olyan közegben van, ahol a kicsi hangja nem vész el. Olvasóként mitől maradtam a könyvben? Attól, hogy a sorozat nem prédikál, hanem visszatérő képekkel dolgozik. Csend, hang, hely, figyelem, belépés, visszavétel, várakozás. Ezek nem egyszeri tanulságok, hanem motívumok. Ettől zeneműszerű az egész. A prózád sokszor úgy működik, mint egy partitúra: rövid mondatok, ismétlések, szünetek, fokozások. Néha már majdnem túl sok a „Nem… Nem… Csak…” szerkezet, de közben ez lett a sorozat légzése. Ez az a pont, ahol szerkesztőként húznék itt-ott, olvasóként viszont értem, miért kell. Ami szerintem a sorozat legnagyobb ereje: nem akar mindenkit megjavítani. A manul félős marad. A mosómedvék mosómedvék maradnak. A bivaly nagy marad. A farkas mély marad. A vöröspanda érzékeny marad. Seraph pontos marad. Herceg tart. Lilith nem lesz napsugaras terápiás kabala. És ez így jó. A karakterek nem „meggyógyulnak”, hanem megtanulják, hogyan lehetnek önmaguk úgy, hogy közben mások is elférjenek mellettük. A legfontosabb hazavihető mondat számomra ez lenne: Nem az a kérdés, elég jó-e a hangod. Hanem hogy megtalálod-e azt a teret, ahol igaz tud lenni. És a teljes sorozat után azt gondolom: az Apró Zenészek nemcsak mese. Inkább egy belső térkép. Gyerekeknek állatokkal és hangszerekkel. Felnőtteknek meg azért, mert mi már annyira bonyolultan rontjuk el magunkat, hogy néha csak egy vöröspanda csellója tud normálisan szólni helyettünk.
— Péter – Pszichiáter/apuka